Isten tervez, a sors meg perverz (1)

Ma vagyunk 12 hónapja együtt. Egy év. A boldogság, amit érzek el sem mondható. Csodaszép reggel van csiripelnek a madarak az iskolából már csak egy hónap van és azzal az emberrel vagyok együtt akit a világom mindennél jobban szeretek. Reggel elvégeztem a szokásos menetet a fürdőben és rohantam is a vonathoz. Felszálltam de őt sehol sem láttam. Ez volt az első rossz jel. Suliban oda mentem hozzá de meg se ölelt csak annyit mondott hogy beszélnünk kell. Leültünk a padra és bele kezdett: - figyelj én szeretlek de nekem ez így nem jó! Ez hogy csak színlelünk senkinek nem jó. - miről beszélsz? Én nem színlelek ! Szeretlek! – potyogtak a könnyeim de nem érdekelt a szemébe néztem hogy lássa teljes szívemből szeretem. - Nézd én ezt nem akarom folytatni tovább vége. Szia – olyan sokkot kaptam hogy fel sem fogtam mit mondott. Csak néztem ahogy elsétál az életem és éreztem hogy kiszakít egy darabot a szívemből. Az nap senkihez nem szóltam csak ültem a széken és bámultam magam elé. Pár tanár le akart küldetni a nővérhez de mivel meg se mozdultam hagytak. Sosem gondoltam volna hogy ez meg fog történni. Az életemet vesztettem el és ez mindennél jobban fáj. Ahogy haza értem bevágódtam az ágyba és elkapott a sírógörcs. Csak akkor fogtam fel mit is jelent ez. Többé már nem szeret. Többé már nem akar engem. Többé már nincs nekem. Nem akartam többé élni! nem akartam többé mást csak hogy ne legyek. Nem akartam fájdalmat, magányt, keserűséget érezni és ezért tettem is!