3. Fejezet ( a nagy szerelem)

Nem is értem miért aggódtam annyira. Most hogy a karjaiban tart és érzem lelke közelségét, biztos vagyok benne, hogy nem kellet volna paráznom. És ekkor beütött, amire nem számítottam. Hirtelen elhúzódott tőlem és kétségbeesett szemmel nézett rám.

-          Mi a baj? – kérdeztem aggodalmasan. nem szólt semmit csak rázta a fejét és a szememet kereste – Szabolcs! Mi a baj?

-          Az apád, és az enyém…

-          Mi van velük? Nem értelek!

-          Nem mondhatjuk el nekik – a hangja keserűséget és félelmet sugárzott

-          Meg oldjuk! – próbáltam biztatni, de a hangom nem volt túl meggyőző

-          Ezt te sem hiszed! hallom a hangodon. Ismerlek

-          Jó… tény hogy hát… félek, de meg oldjuk nem?

-          Meg! – mondta mosolyogva majd megcsókolt. Nem tudta mi lesz, de olyan biztonságot sugárzott az, hogy ott volt velem. Tudtam, hogy apámék nem tudhatják meg se az ő szülei. Anyának és Balázsnak elmondhatom, ők nem adják tovább. Csukott szemmel öleltem őt perceken keresztül. Nem akartam elengedni többet nem!! Pár perc múlva kézen fogott és elindultunk, el a nagyvilágba. Órákon keresztül sétáltunk, mikor elkezdett rezegni a telefonom. Elővettem megnéztem az sms-t „negyed óra múlva legyél a buszmegállónál”

-          Menned kell igaz? – nem válaszoltam csak némán és szomorúan bólintottam. Rám mosolygott majd búcsú puszit nyomott a homlokomra. – Nem lesz, semmi baj ne aggódj.

-          Reméljük – mosolyt húztam az arcomra, mint valami maszkot. A maszk mosolyt és nyugalmat sugallt, de a szívem mélyén kétségbeesettség és félelem lakozott. Elváltak útjaink. Onnan kezdve hazáig bambultam. Balázs kérdezgetett, hogy mi bajom, de én csak a szokásos „semmi csak fáradt vagyok” szöveggel jöttem. Persze biztos voltam benne hogy nem hitte el, de látta rajtam hogy úgy se mondanám el így nem firtatta. Mikor haza értünk anya már ott várt kezében a telefonnal és aggodalmasan nézett rám. Fel akartam menni a szobámba, de elkapta a kezem és lerántott a kanapéra.

-          Mi a baj? Mi történt? Bántott valaki? – olyan szemekkel nézett rám hogy tudtam, ha nem válaszolok sosem hagy békén.

-          Senki és nem is rossz, hanem jó…

-          Akkor miért vagy szomorú?

-          Nem vagyok, szomorú csak nem tudom, mit csináljak?

-          Mi a baj?

-          Szabi… - mondtam közömbösen. Anya tudta mi van vele, hogy mit érzek iránta.

-          Mi a baj?

-          Semmi! Nincs baj. Szeret! Összejöttünk.

-          Akkor nem értem! Miért vagy szomorú?

-          Nem vagyok szomorú! Nagyon örülök! Csak nem tudom mi lesz! Apa nem tudhatja meg!

-          Akkor nem mondjuk el neki! Emiatt ne aggódj!  - mosolygott! Tudtam, hogy bízhatok benne. Mosolyogtam és elindultam fel a szobámba. Cipőt lerúgtam a lábamról bevetettem magam az ágyba és pillanatok alatt elaludtam! Az álmaim felhőin ugrándozva minden problémámtól megszabadultam. Csak ő és én! Csak mi ketten!

2. fejezet ( a nagy szerelem)

Összedőlt minden, a „védelmi rendszerem” amit oly sok idő és szenvedés árán felépítettem megbukni bizonyult. A titkomra fény derült, ez tönkre tehet mindent. Sosem gondoltam bele mi lenne, ha kiderülne, mert biztos voltam benne hogy meg tudom őrizni. Képtelen voltam akár csak elképzelni milyen lehet az élet nélküle.

-          Te azt mondtad, hogy szeretsz? – elkerekedett szemekkel nézett rám. Éreztem, hogy a vér az arcomba áramlik… nem, csak mert szégyelltem magam, de iszonyatosan mérges is voltam. Haragudtam, de nem a Jennire nem is Szabira inkább magamra. Figyelhettem volna, gondolhattam volna rá, hogy a közelbe lehet. – Válaszolnál?

-          Én… csak – mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam a bennem zajló haragot, szégyent és félelmet, de ki tőrt belőlem nem tudtam tovább titkolni. – Igen jól hallottad! Szeretlek! Elegem van belőle, hogy titkolózok, hogy akárhányszor csak rád nézek a szívem a torkomban dobok. Elegem van, hogy nem merek melletted önfeledten beszélgetni jól szórakozni, mert félek, hogy véletlenül elárulnék valamit. Bele fáradtam a titkolózásba.

-          Miért nem mondtad el eddig?

-          Most viccelsz velem? Hogy is mondhattam volna el hisz kicsi korom óta ismerjük egymást. És… - folytattam volna, de a könnyek megakadályozták, hogy bármit is mondjak. Nem akartam, hogy sírni lásson így elrohantam. Nem tudtam hova futok nem láttam semmit a könnyek totál elhomályosították a látásomat. Befutottam egy kis utcába, ami üresnek tűnt, a lábaim összerogytak. Mintha egy világ omlott volna össze bennem. Nem akartam, hogy reagáljon a hallottakra, mert biztos voltam benne hogy a válasz fájni fog, akár ha kitépnék a szívem. Hallottam, hogy valaki fut, és hogy felém közeledik. Nem akartam fel nézni de…

-          Hát itt vagy?! Miért futottál el? Meg se vártad mit mondok csak elrohantál.

-          Elég lett volna, ha nem jössz, utánam nem akarom végig hallgatni, hogy nem kellek, tudom magamtól is. – olyan halkan mondtam, hogy nem voltam benne biztos, hogy minden szavamat értette.

-          Figyelj…

-          NEM! Csak menj el! Nem akarom hallani, hogy nem, kellek! – Üvöltöttem. Tudtam, hogy ha végig kell hallgatnom, hogy nem, szeret, abba bele roppanok.

-          Hallgass már végig! – a hangja még mindig nyugalmat sugárzott

-          Minek? tudom a válaszod! meg se kellet volna ezt hallanod!

-          Végig hallgatnál, mielőtt tévesen döntesz?

-          Nem! Nem akarom hallani, tudom, hogy nem sze-szeretsz de nem akarom tőled hallani! Tulajdon képpen nem is értem miért vagyok még itt. – evvel hátat fordítottam (mert, hogy időközben felálltam) és elindultam, de elkapta a kezem és visszarántott. Avval a lendülettel pördültem egyet és a karjai közt találtam magam. Olyan közel volt éreztem a szíve dobogásának ritmusát. Belenéztem mogyorószínű szemeibe és elvesztem, közelebb hajolt az orra az enyémet súrolta. Ha nem tartott volna a karjai között biztosan elájultam volna. éreztem a bőre illatát a lélegzete melegét. Jobb keze a hátamról az arcomra vándorolt, végig simította gyengéden az arcom majd finoman de mégis szenvedéllyel csókolt meg.

1. Fejezet ( a nagy szerelem)

Hát ez az új sztori remélem tetszeni fog :$

Sosem tudtam mi lesz, ha egyszer kiderül a titkom, a titkom, amit oly rég óta őrzök, hogy már szinte az életem részévé vált. Mindig úgy alakítottam mindent, hogy a titok, titok is maradjon előtte. Féltem, hogy ha kiderül, tönkre tesz mindent. Mindent, amit eddig felépítettem, féltem, hogy örökre elveszítem őt, akit mindennél jobban szeretek.

-          Noncsi nincs kedved feljönni velem Gyarmatra? Van, egy kis dolgom addig csavaroghatnál vagy tudom is én…

-           De persze veszem a cipőm – szeretek Balázzsal menni, mert mindig jó dolgok történnek, ha épp „csavargok „valahol. Balázs a nevelőapám 5 éve van együtt anyával és nagyon boldogok.

-           Mehetünk?

-           Persze – egész úton a kocsiban zenét hallgattunk. jól indult a napom. Balázs kitett a nagy buszmegállóban és elindultam valamerre, tulajdon képpen nem tudom merre. Fülhallgatót a fülembe dugtam szólt a kedvenc számom és mosollyal az arcomon indultam neki felfedezni a várost (persze csak képletesen értve, már egy jó párszor voltam itt). Hitelen megváltozott a zene a fülemben… nem értettem miért így előkaptam a telefonom mire rá jöttem, hogy a csengőhangom az.

-           Szia Jenni mond.

-           Szia, hol vagy? Mit csinálsz, és legfőképp miért nem veted fel eddig a telefont már vagy hússzor hívtalak?!  - tört ki ordításba Jenni

-           Várj lassabban… Gyarmaton vagyok és… öhm nem tudom mi volt a második kérdés és hívtál? Nem csörgött a telóm.

-           Ja, akkor nem szóltam. Várj miért is vagy gyarmaton?

-           Balázsnak valami dolga volt én meg gondoltam fel jövök, hogy ne otthon unatkozzak.

-           Jó… térjünk a lényegre, amiért hívtalak. Mi van Szabival?

-           Semmi Jenni mondtam, hogy sosem fogja megtudni!

-           Miért?

-           Mert nem akarom, hogy tönkre menjen egy olyan dolog, ami nélkül megőrülnék

-           Igen, persze de ha összejönne, akkor viszont te lennél a legboldogabb

-           De… - kezdtem, de félbe szakított

-          Mond, el mit érzel!

-          Jenni ne ezt most ne

-           De igen! Halljam

-          Mit? Hogy szeretem a Szabit? Hogy bele szerettem abba, akit kicsi korom óta ismerek? Hogy félek elmondani neki? Hát tessék ki mondtam Szeretem! És a legjobb az egészben hogy Ádám ( az öccse) tud mindenről).

-          Szeretsz? – szólalt meg a hátam mögött egy ismerős hang. Hátra fordultam és…

-           Szabi… - mit tettem – Jenni most mennem kell
- De hé még nem fejeztem be na!- Kelt ki magából Jenni de én csak lecsaptam a telefont

3.Fejezet (Holdhercegnő)

Mikor magamhoz tértem reménykedtem benne, hogy csak egy rossz álom nem más, de a szörnyű fájdalom rádöbbentett, hogy nem álmodtam. Rádöbbentett, hogy ez mind igaz volt, hogy valóban beteljesült, amit álmodtam.

-       Robin… - dünnyögtem. Nem tudtam, ha kinyitom, a szemem mit fogok látni.

-       Áhhh – erre felkaptam a fejem és azt láttam, amitől a legjobban féltem. Ott volt Robin kikötözve egy sziklához és mellette három ember, akik felváltva verték őt.

-       Neeeem… elég engedjék őt el! – kiáltottam és próbáltam megmozdulni, de nem tudtam, mert én is ki voltam kötözve

-       Nézd csak Robin a kis hercegnőd felébredt hát nem csodás így végig nézheti, ahogy halálra verlek – mondta egy férfi és egy sátáni mosoly húzódott az arcára – kivéve, ha azt mondja, hogy inkább ő hal, meg mint te.

-       Nem Maria ne hallgass rá! – nézett rám Robin könyörgő szemekkel – hagyd őt elmenni és én itt maradok! – nagy levegőt vettem és elnéztem baloldalra. Ekkor jöttem csak rá, hogy hol vagyunk. Ahol minden elkezdődött ahol annak idején az első holdhercegnő elmondta az átkot, ami 5000 hold elteltével majdnem be is teljesült. Ahol Loveday annak idején először hívta fel a figyelmemet, hogy Robin az, aki nekem kell persze erre csak később jöttem rá.

-       Tudod, Robin igen sajnálom, hogy ezt kell veled tennem, mert hát nekem nem te kellesz, hanem a kis hercegnő, de másképp nem tudom megszerezni csak avval, amit a legjobban, szeret.

-       Én, kellek? Akkor itt vagyok, de hagyja békén Robint! – üvöltöttem

-       Ez a jó hozzáállás, de sajnos Robin itt marad és végin nézi, ahogy te szépen lassan szörnyű kínok között fogsz meghalni. – oda sétált mellén felállított és lassan végig nézett rajtam.

-       Igazán kár érte szép darab… na de mindegy – evvel egy tört rántott elő a zsebéből majd oldalba szúrt vele. Abban a pillanatban földre rogytam és sikítottam a fájdalom elviselhetetlen volt, de még annál is jobban fáj az, hogy halottam, ahogy Robin utánam kiállt. Ekkor már levette rólam a láncokat a férfi, mert biztos volt benne hogy nem tudok elmenekülni és sajnos igaza volt. Ott feküdtem a földön és ordítottam. Fél óra elteltével ismét mellém lépett a férfi.

-       Most már eleget szenvedtél itt az ideje a halálnak. – felrángatott a karomnál fogva és a sziklához vitt ahonnan annak idején leugrottam. Nem féltem csak azt vártam, hogy lelökjön, hogy megszűnjön a szörnyű fájdalom és ekkor:

-       Mond pápá Robin – evvel egy mozdulattal a vízbe taszított. Még utoljára halottam, ahogy Robin a nevemet kiálltja aztán már csak a sötétség maradt nekem

[Robin]

-       Ne Maira… - a fájdalom, amit most éreztem talán még nagyobb volt, mint mikor először esett a tengerbe. Most hogy már tudom mit érzett irántam és tisztában vagyok vele, hogy én mit érzek iránta. Úgy érzem mit, ha kitéptek volna egy darabot a szívemből vagy az egész szívemet.

-       Robin… - halottam Jake hangját, de nem tudtam megszólalni. Amint a férfi és a társai meghallották Jake hangját hátat fordítottak és elrohantak be az erdőbe.

-       Robin mi történet veled azt hittem elviszed Mariat a meglepi helyre. – gyorsan oda jött hozzám és eloldozott

-       Robin szólalj már meg miért vagy összeverve és ki tette ezt veled? – a hangja átment kétségbeesettbe

-       Az, aki megölte… - és itt elakadt a szavam nem voltam képes kimondani, hogy többé nincs velem

-       Megölte? De hát mégis kit ölt meg és ki volt az?

-       Mariat Jake… Maria meghalt és ez csak az én hibán… ezért halt meg hogy én életben maradjak. Összeestem ott térdepeltem a földön mikor valami hangos zajra lettünk figyelmesek a víz felől. Ez volt az! Ez, ami annak idején megmentette Mariat. Ott volt minden a hatalmas hullán a lovak középen az egyszarvú a hátán Maria fekszik.

-       Maria – üvöltöttem majd oda rohantam és leemeltem az egyszarvúról. Jake is oda rohant és segített lefektetni a földre. Lekaptam a kabátomat és a feje alá tettem.

-       Maria… Maria hallasz engem – és ebben a pillanatban valami csoda folytán kinyitottam a szemét. Hatalmas kő esett le a szívemről. Nem tudtam mit teszek ösztönösen magamhoz öleltem és olyan tüzesen olyan szenvedélyesen csókoltam, meg hogy még én is meglepődtem. Nem mondott mást csak egyetlen egy szót:

-       Szeretlek

-       Én is szeretlek Maria – ott ültünk még órákon át hármasban és mindent elmagyaráztunk Jakenek. Mikor már mind a ketten megnyugodtunk elindultunk hazafelé. Egész úton fogtam a kezét és egy pillanatra sem engedtem el még egyszer nem élném túl, ha elveszíteném!

2.Fejezet (Holdhercegnő)

Olyan rossz előérzetem van a mai nappal kapcsolatban… nem értem mi ez éjszaka rémálmaim voltak. Utoljára akkor álmodtam ilyet mielőtt megmentettem Holdföldét. Nem tudom mi volt az, de abban biztos vagyok, hogy nagyon rossz előérzetem van. Attól tartok valami gond lesz.

-          Maria kedvesem bejöhetek? – kopogtatott Loveday az ajtómon

-          Persze gyere – mondtam majd felpattantam az ágyról és ajtót nyitottam

-          Maria drágám látogatód jött. Lent vár az előszobában – mondta s ezzel hátat is fordított és eltűnt a lépcsőn. Ki lehet az? Még egyszer belenéztem a tükörbe, amit nemrég kaptam, mert Loveday szerint egy nő mindig legyen biztos benne, hogy csodálatosan néz ki. Lesiettem a lépcsőn, mikor leértem elakadt a lélegzetem is. Ott állt előttem Robin teljes pompájában. Nem tudom miért, de most valahogy más volt, mint máskor most olyan volt, mint egy mesebeli herceg (akinek mindig kalap van a fején és egy tollból készült dísz a nyakán)

-          Robin te mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten

-          Hát, ami azt illeti, tudom, hogy úgy beszéltük, meg hogy az erdőben találkozunk a szokásos helyen, de gondoltam elég jövök… nem gond ugye?

-          Oh… nem dehogy gond

-          Robin – lépett a szobába a Bácsikám

-          Sir Benjamin jó napot – köszöntötte udvariasan Robin

-          Minek köszönhetjük a látogatást Robin?

-          Én csak Mariához jöttem, úgy terveztük, hogy elmegyünk egy kicsit sétálni

-          Értem hát akkor jó szórakozást – mondta a Bácsikám. Robin nem válaszolt csak bólintott egyet

-          Köszönjük bácsikám – mondtam majd az ajtó felé vettem az irányt Robin jött utánam. Mikor elmentem Loveday mellett megöleltem aztán kinyitottam az ajtót. Robin egy szót sem szólt addig, míg az erdő el nem takart minket. Indultam volna a szokásos helyünkre, de Robin elkapta a kezem és a másik irányba húzott.

-          Mit csinálsz? Hova megyünk? – kérdeztem majd megtorpantam

-          Meglepetés! – mondta és tovább húzott. Így mentünk egy darabig majd mikor már nem bírtam tovább elé ugrottam

-          Robin hova viszel? – kikerült és ismét csak ennyit mondott „Meglepetés”. További tíz percen keresztül csak húzott maga után majd hirtelen megállt.

-          Hunyd be a szemed – mondta lágy hangon. Nem tudtam miért csinálja, de becsuktam a szemem

-          A biztonság kedvéért – nem értettem miért mondta csak azt hallottam, hogy valamit matat majd bekötötte a szemem. Úgy tűnik megtanulta, hogy túl kíváncsi vagyok. Nem tudtam mit csinálhat mögöttem, de éreztem a közelségét majd egy finom és bizonytalan mozdulattal a derekamra csúsztatta a kezét és elkezdett egyenesen vezetni. Pár métert sétáltunk csak majd megint megálltunk és levette a kendőt a szememről elém sétált és:

-          Most már kinyithatod a szemed. – lassan kinyitottam a szemem kicsit hunyorogtam, mert hirtelen erős volt a fény, de mikor megláttam hol vagyunk elakadt még a lélegzetem is.

-          Tetszik? – kérdezte Robin félénken

-          Robin ez gyö-gyönyörű – csak ennyit tudtam kinyögni, mert a látvány letablózott. Itt minden olyan csodálatos egy kis rét rajta száz és ezer szebbnél-szebb virág és egy kis patakocska, ami kettészeli az egészet.

-          Örülök, hogy tetszik… gyere - mondta majd elindult a rét közepe felé megállt a patak mellett és leült a földre. Én ott álltam fölötte és nem tudtam mit csináljak. Elkapta a kezem és óvatosan lehúzott maga mellé majd lefeküdt. Én is lefeküdtem mellé és csak bámultuk az eget. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy apró mintákat rajzol a tenyerembe. Mostanában olyan fura dolgokat csinál mit ez is.

-          Robin én… - kezdtem, de nem hagyta, hogy végig mondjam

-          Ne mondj semmi Maria – mondta majd felpattant. Elkaptam a kezét mielőtt elrohant volna és lehúztam magam mellé – Maria sajnálom én csak azt hittem, hogy…

-          Mit Robin? Mit hittél?

-          Azt hogy te is úgy érzel, ahogy én – mondta majd lehajtotta a fejét – hogy szeretsz engem.

-          Robin, de hát én, szeretlek téged ez az, amit már hónapok óta el akartam mondani. – mikor kimondtam, hogy ”én, szeretlek” rám nézett és felcsillant a gyönyörű barna szemében valami remény. Remény az után hogy szerelme viszonzást talált, hogy amit érez, azt nem kell elfojtania, hanem avval, oszthatja, meg aki számára az életet jelenti. Közelebb hajolt és olyan szenvedéllyel, olyan tűzzel csókolt meg hogy a fellegekben éreztem magam. Mikor már nem bírtuk levegővel kicsit eltávolodtunk egymástól és csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan álmodom. Ekkor beugrott hirtelen felpattantam és elkezdtem rohanni. Robin utánam futott és a nevemet kiabálta, mikor elkapott zihálva kérdezte:

-          Maria mi a baj? Miét futottál el?

-          Robin az álom! Valami baj fog történni… érzem. – ebben a pillanatban három férfi támadt Robinra kettő pedig engem fogott le. Elkezdtem kapálózni, de nem tudtam kiszabadulni. Aztán egy hatalmas ütés és már csak a sötétség és én.

1.Fejezet (Holdhercegnő)

Már több mint három éve hogy megmentettem Holdföldét… ezt még mindig nehéz elhinni, hogy én Maria Merryweather megmentettem az otthonom. Azóta sok minden változott: Bácsikám és Loveday összeházasodtak, Miss Heliotrope és Mr. Digweed szintén egybe keltek és hát Robin… Robin de Noir és én az óta nagyon jóba lettünk folyton együtt vagyunk legtöbbször az erdőben ahonnan annak idején a bácsikám kitiltott. De van még egy hely ahova hetente vagy kéthetente vissza szoktam járni… az a hely ahol annak idején megtört az átok a hely ahol minden kezdődött és végződött. Az az egyetlen hely ahol egyedül tudod lenni a szobámon, kívül mert mindenhol máshol megtalál Robin. Istenem Robin megbeszéltük, hogy találkozunk. Felpattantam a székemből majd lerohantam a lépcsőn bementem az étkezőbe.

-       Bácsikám, ha nem gond én ma nem ebédelnék, nem vagyok éhes és amúgy is rohannom kell.

-       Hova ez a nagy sietség Maria?

-       Ami azt illeti megbeszéltük Robinnal, hogy az erdőben találkozunk

-       Szóval Robinnal így már mindent értek – mondta mosolyogva – menny nyugodtan

-       Köszönöm bácsikám – Először Loveday most meg ő nem értem miért mosolyog, ilyen furcsán mindig mikor Robinnal van találkozóm. Siettem ki az ajtón majd be az erdőbe a szokásos kis helyünkre. Mikor oda értem Robin már ott ült az egyik fatönkön és épp faragott valamit. Mikor közelebb akartam menni véletlenül ráléptem egy faágra, ami reccsent a talpam alatt. Mivel Robinnak kivételesen jó a hallása így meg hallotta és gyorsan zsebre rakta, amit csinált.

-       Késtél Hercegnő – azóta is hercegnőnek szokott hívni.

-       Tudom bocsánat csak épp… kicsit elgondolkodtam.

-       Mint mindig megint én nyertem… - nem értem Robin mindenből versenyt csinál

-       Mi az, hogy te nyertél? – ekkor már ott voltam közvetlen mellette

-       Jól halottad hercegnő – felállt – én nyertem

-       Ebben ne legyél olyan biztos – mondtam mosolyogva majd lekaptam a híres kalapot a fejéről és elkezdtem vele szaladni. Egy hangos és meglepődött „hé” kíséretében utánam rohant, hogy elkapjon. Futottam és nem fordultam, hátra mert tudtam, ha megteszem, biztos neki megyek valaminek.

-       Add vissza a kalapom te kis szörnyeteg – Eddig hercegnő voltam most szörnyeteg. De nem ez az első „gúnynevem”. Voltam már boszorkány is mikor innen nem messze fellógattam egy fára. Már kb. 3 perce kergetett mikor megbotlottam egy kiálló gyökérbe és arccal előre zuhantam az avarba. Mire megfordultam Robin már ott állt fölöttem és engem nézve nevetett.

-       A nagy vadász ismét győzedelmeskedett – mondta egy önelégült mosoly kíséretében

-       De a kalapod még mindig nálam van – mondtam majd felpattantam és futni akartam tovább, de nem tudtam, mert elkapta a karomat és egy fához taszított gyengéden. Egyre közelebb jött hozzám, míg csak pár centi volt köztünk.

-       Add vissza szépen a kalapom és nem fog semmi történni. – a szívem a torkomban dobogott nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy ki ugrik. elengedte a kezem, de mielőtt ki tudtam volna szabadulni átkarolta a derekam és megfogta a hátam mögött lévő kalapját. Nem engedtem el, de ő sem húzta ki a kezemből. Ott álltunk ebben a pozícióban vagy két percen keresztül. Éreztem a meleg leheletét az arcomon. Még közelebb hajolt, már ha ez még lehetséges… a közelségétől megijedtem és elengedtem a kalapot. Feltette a fejére és távolabb lépett tőlem.

-       Megint nyertem! – kiáltotta egy komisz féloldalas mosollyal az arcán. tudtam, hogy ezt ma már nem tudom meg cáfolni így csak ennyit mondtam

-       Csaltál! – Nem mondott rá semmit csak még nagyobbra húzódott mosolya. Ezután leültünk és még órákon keresztül beszélgettünk. Kitárgyaltunk minden egyes témát csak azt az egyet nem amit én igazán szerettem volna.

:$

az az igazság hogy sajnos elfelejtettem az előző blogom jelszavát így csináltam egy újat de a történet folytatódik :$