Nem is értem miért aggódtam annyira. Most hogy a karjaiban
tart és érzem lelke közelségét, biztos vagyok benne, hogy nem kellet volna
paráznom. És ekkor beütött, amire nem számítottam. Hirtelen elhúzódott tőlem és
kétségbeesett szemmel nézett rám.
-
Mi a baj? – kérdeztem aggodalmasan. nem szólt
semmit csak rázta a fejét és a szememet kereste – Szabolcs! Mi a baj?
-
Az apád, és az enyém…
-
Mi van velük? Nem értelek!
-
Nem mondhatjuk el nekik – a hangja keserűséget
és félelmet sugárzott
-
Meg oldjuk! – próbáltam biztatni, de a hangom
nem volt túl meggyőző
-
Ezt te sem hiszed! hallom a hangodon. Ismerlek
-
Jó… tény hogy hát… félek, de meg oldjuk nem?
-
Meg! – mondta mosolyogva majd megcsókolt. Nem
tudta mi lesz, de olyan biztonságot sugárzott az, hogy ott volt velem. Tudtam,
hogy apámék nem tudhatják meg se az ő szülei. Anyának és Balázsnak elmondhatom,
ők nem adják tovább. Csukott szemmel öleltem őt perceken keresztül. Nem akartam
elengedni többet nem!! Pár perc múlva kézen fogott és elindultunk, el a
nagyvilágba. Órákon keresztül sétáltunk, mikor elkezdett rezegni a telefonom.
Elővettem megnéztem az sms-t „negyed óra múlva legyél a buszmegállónál”
-
Menned kell igaz? – nem válaszoltam csak némán
és szomorúan bólintottam. Rám mosolygott majd búcsú puszit nyomott a
homlokomra. – Nem lesz, semmi baj ne aggódj.
-
Reméljük – mosolyt húztam az arcomra, mint
valami maszkot. A maszk mosolyt és nyugalmat sugallt, de a szívem mélyén
kétségbeesettség és félelem lakozott. Elváltak útjaink. Onnan kezdve hazáig
bambultam. Balázs kérdezgetett, hogy mi bajom, de én csak a szokásos „semmi
csak fáradt vagyok” szöveggel jöttem. Persze biztos voltam benne hogy nem hitte
el, de látta rajtam hogy úgy se mondanám el így nem firtatta. Mikor haza értünk
anya már ott várt kezében a telefonnal és aggodalmasan nézett rám. Fel akartam
menni a szobámba, de elkapta a kezem és lerántott a kanapéra.
-
Mi a baj? Mi történt? Bántott valaki? – olyan szemekkel
nézett rám hogy tudtam, ha nem válaszolok sosem hagy békén.
-
Senki és nem is rossz, hanem jó…
-
Akkor miért vagy szomorú?
-
Nem vagyok, szomorú csak nem tudom, mit
csináljak?
-
Mi a baj?
-
Szabi… - mondtam közömbösen. Anya tudta mi van vele,
hogy mit érzek iránta.
-
Mi a baj?
-
Semmi! Nincs baj. Szeret! Összejöttünk.
-
Akkor nem értem! Miért vagy szomorú?
-
Nem vagyok szomorú! Nagyon örülök! Csak nem
tudom mi lesz! Apa nem tudhatja meg!
-
Akkor nem mondjuk el neki! Emiatt ne aggódj! - mosolygott! Tudtam, hogy bízhatok benne.
Mosolyogtam és elindultam fel a szobámba. Cipőt lerúgtam a lábamról bevetettem
magam az ágyba és pillanatok alatt elaludtam! Az álmaim felhőin ugrándozva minden
problémámtól megszabadultam. Csak ő és én! Csak mi ketten!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése