2012. május 12., szombat

2. fejezet ( a nagy szerelem)



Összedőlt minden, a „védelmi rendszerem” amit oly sok idő és szenvedés árán felépítettem megbukni bizonyult. A titkomra fény derült, ez tönkre tehet mindent. Sosem gondoltam bele mi lenne, ha kiderülne, mert biztos voltam benne hogy meg tudom őrizni. Képtelen voltam akár csak elképzelni milyen lehet az élet nélküle.
-          Te azt mondtad, hogy szeretsz? – elkerekedett szemekkel nézett rám. Éreztem, hogy a vér az arcomba áramlik… nem, csak mert szégyelltem magam, de iszonyatosan mérges is voltam. Haragudtam, de nem a Jennire nem is Szabira inkább magamra. Figyelhettem volna, gondolhattam volna rá, hogy a közelbe lehet. – Válaszolnál?
-          Én… csak – mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam a bennem zajló haragot, szégyent és félelmet, de ki tőrt belőlem nem tudtam tovább titkolni. – Igen jól hallottad! Szeretlek! Elegem van belőle, hogy titkolózok, hogy akárhányszor csak rád nézek a szívem a torkomban dobok. Elegem van, hogy nem merek melletted önfeledten beszélgetni jól szórakozni, mert félek, hogy véletlenül elárulnék valamit. Bele fáradtam a titkolózásba.
-          Miért nem mondtad el eddig?
-          Most viccelsz velem? Hogy is mondhattam volna el hisz kicsi korom óta ismerjük egymást. És… - folytattam volna, de a könnyek megakadályozták, hogy bármit is mondjak. Nem akartam, hogy sírni lásson így elrohantam. Nem tudtam hova futok nem láttam semmit a könnyek totál elhomályosították a látásomat. Befutottam egy kis utcába, ami üresnek tűnt, a lábaim összerogytak. Mintha egy világ omlott volna össze bennem. Nem akartam, hogy reagáljon a hallottakra, mert biztos voltam benne hogy a válasz fájni fog, akár ha kitépnék a szívem. Hallottam, hogy valaki fut, és hogy felém közeledik. Nem akartam fel nézni de…
-          Hát itt vagy?! Miért futottál el? Meg se vártad mit mondok csak elrohantál.
-          Elég lett volna, ha nem jössz, utánam nem akarom végig hallgatni, hogy nem kellek, tudom magamtól is. – olyan halkan mondtam, hogy nem voltam benne biztos, hogy minden szavamat értette.
-          Figyelj…
-          NEM! Csak menj el! Nem akarom hallani, hogy nem, kellek! – Üvöltöttem. Tudtam, hogy ha végig kell hallgatnom, hogy nem, szeret, abba bele roppanok.
-          Hallgass már végig! – a hangja még mindig nyugalmat sugárzott
-          Minek? tudom a válaszod! meg se kellet volna ezt hallanod!
-          Végig hallgatnál, mielőtt tévesen döntesz?
-          Nem! Nem akarom hallani, tudom, hogy nem sze-szeretsz de nem akarom tőled hallani! Tulajdon képpen nem is értem miért vagyok még itt. – evvel hátat fordítottam (mert, hogy időközben felálltam) és elindultam, de elkapta a kezem és visszarántott. Avval a lendülettel pördültem egyet és a karjai közt találtam magam. Olyan közel volt éreztem a szíve dobogásának ritmusát. Belenéztem mogyorószínű szemeibe és elvesztem, közelebb hajolt az orra az enyémet súrolta. Ha nem tartott volna a karjai között biztosan elájultam volna. éreztem a bőre illatát a lélegzete melegét. Jobb keze a hátamról az arcomra vándorolt, végig simította gyengéden az arcom majd finoman de mégis szenvedéllyel csókolt meg.

2 megjegyzés: